A karaktervédekezés formáival lépten nyomon találkozunk, stratégiáit pedig sűrűn használjuk társas kapcsolatainkban. Az ilyenkor felvett álarcok veszélyesen és megtévesztően hitelesek, s könnyen hihetjük azt, végre beleláttunk magunk vagy mások valódi természetébe; ám amit ilyenkor tapasztalunk, nem más, mint az Én évtizedeken át gondosan felépített önvédelmi stratégiája. Nem ritka, hogy e maszk ránk ég, s ilyenkor észre sem vesszük, hogy a tükörből nem saját arcunk néz vissza ránk - egyedül hajszoltságunk, bizonytalanságunk, testünk és idegeink feszültsége tudósít arról, kimozdultunk a középpontunból. 

Mint láttuk, a személyiség építőkövei az énállapotok. Azok száma és asztrológiai jellemzője megváltoztathatatlan születési adottság. Felnövekedésünk során ezekből az alapegységekből azután - a környezeti hatásokra adott válaszként - sajátos, egyedi viselkedésmódok formálódnak, amelyek alapvető meghatározóivá válnak reakcióinknak és társas viszonyainknak. Ezek a karaktervédekezés stratégiái. 

Először Wilhelm Reich , Freud tanítványa figyelt fel terápiái során arra, hogy páciensei ötféle, jól körülhatárolható pszichológiai védekezést használnak. Az általa alkotott rendszert fél évszázad múltán John Pierrakos és Barbara A . Brennan munkacsoportja egészítette ki, s helyezte gyógyító munkája középpontjába. 

A Humanisztikus Asztrológia Iskola (H* A ) évek óta vizsgálja a karaktervédekezés módozatait, s azok illeszkedését az asztrológiai analízisbe. E kutatás során vált nyilvánvalóvá, hogy a karaktervédekezés stratégiáinak rendszere nem öt, hanem hét elemből áll. Az eredeti típustan - talán a laikus fül számára bizarr elnevezései, valamint bonyolult és áttekinthetetlen leírása okán - korábban nem vált közismertté, pedig az általa feltárt pszichológiai dinamika nélkülözhetetlennek tűnik ahhoz, hogy önmagunk és mások szélsőséges megnyilvánulásainak lényegét megértsük. 

Mindannyiunkat legalább egy , gyakrabban két karaktervédekezés jellemez. Az énállapotok karakterükből, elemi minőségükből fakadóan más és más önvédelmet, vagyis karaktervédekezést használnak. Ezek az önismeret és személyiségfejlődés adott pontján már fölösleges ballasztot, visszahúzó erőt jelentenek, s tudatos munkával elengedhetővé, leépíthetővé válnak. 



A Kimenekülő

Asztrológiai énjelölők: 
Ikrek, Rák, Szűz, Nyilas, Vízöntő, Halak, 
Énjelölő a  8 ., 9. vagy 12házban 
Figura:  a Tetszhalott
Énállapot: Felnőtt 
Trikófelirat: "Nem vagyok itt", "Már itt sem vagyok"


Aki Kimenekülő karaktervédekezést használ, onnan ismerszik meg, hogy olyan, mintha ott se lenne. Mikor például számba vesszük, egy összejövetelen hányan voltak jelen, őt a harmadik nekifutásra is kifelejtjük. Nem csoda: ahol élénk beszélgetés, izgalmas vita folyik, ott a háttérbe húzódva mozdulatlanul ül, tekintete a semmibe réved, s a gondolatai messze-messze járnak. Amikor megszólítják, összerezzen, és zavartan próbálja felvenni a kapcsolatot a jelen valóságával. 

Testalkata feltűnően vékony, keze-lába hideg. Hétköznapi szóhasználatában is elvont filozófiai kifejezéseket használ. Kerüli az egyes szám első személyt, helyette inkább így kezdi mondatait: "Az ember." Intellektualizál, vagyis problémáit igyekszik elvi síkra terelni. Önmagáról - hangjában gyakran némi megvetéssel vagy iróniával - mint harmadik személyről beszél. 

E karaktervédekezés kialakulása az igen korai (gyakran még méhen belüli) traumákhoz kötődik. A gyermeket már világra jötte előtt elutasították - nem ritkán úgy, hogy korábbi megszületési kísérleteinek abortusz vetett véget. Nem ritkán más neműnek várták, az egyik szülő ellenezte a világra jövetelét, vagy megszületése után volt kitéve a fizikai megsemmisülés vélt vagy valóságos veszélyének. Az előzmények között sűrűn szerepel az első életévekben tapasztalt elhagyás vagy nagy ijedtség élménye is. 

Az ilyen gyermek, ha veszélybe kerül, úgy védekezik, hogy megpróbál kimenekülni a testéből - s ez többé-kevésbé sikerül is neki. Mozdulatlanná dermed, szemében kihuny a fény, energiái elillannak. Olyan lesz, mint az a béka vagy bogár, amelyre erdei sétánk során akaratlanul ráijesztünk: merevvé, tetszhalottá válik. A menekülésnek ezt a módját, mint vészkijáratot, e típus felnőtt korában is sűrűn használja. Amikor ordítozást hall, legyen az tőle akár három utcasaroknyira, gyomra görcsbe rándul, s kiszáll a lábából az erő. Úgy érzi, minden agresszió neki szól, és személyesen őt támadja. 

Gyakran őrzi emlékét olyan gyermekkori eseménynek, melynek során nagy ijedtséget élt át, s hirtelen kívülről és fölülről látta magát és a helyszínt (illetve most ebből a nézőpontból tudja csak felidézni az eseményt). Ilyenkor a Kimenekülő pontosan emlékszik arra, hogyan hagyta el veszélyhelyzetben valóságosan is a fizikai testét. 

Anyja gyakorta igen erős karakter, aki vitán felül uralja, dominálja környezetét - azonban az apát mégsem képes pótolni. Annak védelmező, földhöz kötő jelenléte híján a gyermek énje egyre gyakrabban a biztonságot nyújtó szellemi szférákba, az absztrakciók világába húzódik vissza. Közben akarva-akaratlan elfoglalja a kigyengített, "kinullázott" apa helyét, s az anya mellett barátnőként vagy társként köteleződik el . Ez aztán alaposan rányomja bélyegét a későbbi párkapcsolataira (lásd az Elkötelezett karaktervédekezés kapcsolati dinamikáját). 

A Kimenenkülőt kicsi korában többször egyedül hagyták a bajban. Innen ered kozmikus magányérzete és az a hiedelme, hogy a Föld hideg, rideg és ellenséges hely, ahol mindenki izolálódni kényszerül, és - miként ő is - folyvást az életben maradásért retteg. 

Meggyőződése továbbá az is, hogy a szépség és boldogság csupán hamis illúzió, melynek veszélyesen elhitető álarca mögül előbb-utóbb a kegyetlenség, a fájdalom és a borzalom realitása vicsorog elő. 

A Kimenekülő úgy véli, saját problémássága csak az Univerzum problémásságát növeli, így voltaképpen nincs joga létezni, s a világ teljesebb és boldogabb hellyé válna, ha ő egy égi kéz (vagy saját maga) által egyszer s mindenkorra kiradírozódna a létezésből. 

A Kimenekülő karaktervédekezést használó személy a közösségekben az el nem fogadástól, az értetlenségtől és a nevetségessé válástól tart. Úgy érzi magát, mint Baudelaire albatrosza : míg a szellemi szférákban szabadon, fenségesen és büszkén szárnyal, addig a hétköznapi élet porondján ügyetlenül botorkál, esetlenül reagál, s "megbotlik óriás két szárnyában, ha lép". Ezért aztán a társaságban visszahúzódik, nem szól, nem bonyolódik tranzakciókba, csupán távolról figyeli az eseményeket. A túlságosan közeli, intim kapcsolatokat eleve hárítja. Családjában is úgy érzi, különáll mindenkitől. 

A Kimenekülő - szellemi értelemben - különbnek érzi magát mindenki másnál, egyedülállónak és kiválasztottnak. Úgy tartja, a világ méltatlan ennyi kiválóságra - ezzel magyarázza, hogy kreativitását és képességeit nem értékén kamatoztatja. A többi embert titokban lenézi és kissé megveti ("magamat - ezeknek .?!"). Eközben gyakran nem egy területen - sűrű távolléteinek köszönhetően - alaposan lemarad azoktól, akikkel együtt indult. És mert e hátrány behozásához átlagon felüli erőbefektetésre és aktív jelenlétre volna szükség, melyre rendszerint nem vállalkozik, ezért inkább (látszólag fölényesen, valójában keserűen) egyszer s mindenkorra lemond arról, hogy bizonyos élmények, képességek, dolgok valaha is megszerezhetővé válhatnak számára. 

Gyakori testelhagyásai következtében fizikailag sem képes megerősödni, ezért szervezetében különféle krónikus betegségek ütnek tanyát. Bizalmatlanságát így a saját testére is kiterjeszti, s egészségügyi problémái éppúgy aggasztják, mint a külvilágból reá leselkedő ezernyi veszély. 

Másik - ritkább - egérútja az elkerülő kommunikáció, a (ki )magyarázkodás képessége. E karaktervédekezést igen jól reprezentálja a Woody Allen által megformált figura, aki úgy igyekszik ép bőrrel kijutni az élet kutyaszorítóiból, hogy azoknak, akik szorongatják, elkezdi önmagát, helyzetét és szándékait megállás nélkül kommentálni, elemezni, a vele szembenállókat rögtönzött védőbeszéddel a lábukról levenni, lyukat beszélni a hasukba, hogy elengedjék a nyakát, megvetően legyintsenek, s végre futni hagyják. 

Úgy tapasztalja, ritka jelenlétei okán nincs elég hatóereje ahhoz, hogy énállapotait megfelelő kontroll alatt tartsa. Ezt különösen akkor ítéli aggasztónak, ha azok között veszélyt kereső, vakmerő vagy agresszív karakterűek is akadnak. Ezért aztán retteg személyisége szétesésétől, vagyis attól, hogy a szalonképtelen és integrálatlan énállapotok egyszer csak fellázadnak benne, s dévaj kedvük szerint ízekre szaggatják a tudatát (s paradox módon ez még tovább erősíti a testéből és a valóságból való kilépési kényszerét). 

Mágnesként vonzzák a szellemi és művészi területek, ám legfőképpen (mivel azt közvetlenül is megtapasztalta) a spiritualitás dimenziója. Az anyag, az anyagiasság, az érvényesülés és ügyeskedés ringjét messzire kerüli, s az ott viaskodókról megvető ajakbiggyesztéssel nyilatkozik. Csak ritka őszinte pillanataiban képes bevallani magának, hogy a szorító izzadt és egyszerű bajnokait tiszta szívből irigyli. Valójában olyan ő, mint Thomas Mann Tonio Krögere , aki az üvegajtón túlról figyeli a bálteremben mulatozókat, az örökké elérhetetlen, önfeledten kacagó, szőke és kékszemű Hans Hanseneket és Ingeborg Holmokat. 

A belső Kimenekülő 

A Belső Kimenekülő szülei gyakran nem voltak képesek mit kezdeni a gyerek érzéseivel, indulataival, nem tudták, mit kell tenniük, ha gyermekük sír vagy kiabál. Ezért aztán direkt vagy indirekt módon letiltották arról, hogy érzéseit, indulatait nyíltan kimutassa. 

A Belső Kimenekülő így aztán elsősorban az érzései elől menekül, s igyekszik elkerülni, hogy akár a legkisebb mértékben is átélje azokat. Fél az indulat és a düh megélésétől is. Ha erős impulzus éri, inkább lefagy, és nem érez semmit. Gyakran hangoztatja, ő sohasem dühös, és hogy neki egyáltalán nincsenek negatív érzései. 

A "mit érzel?" kérdésre rendre gondolatairól, véleményéről beszél. Ha sikerül rávenni, merüljön önmagába, akkor az indulatairól hiszi azt, hogy azok érzések. 

Mivel a lélek az érzésekben fészkel, vagyis az Én középpontjához az érzelmeken keresztül vezet az út, a Kimenekülőnek voltaképpen nincs valódi kapcsolata saját magával. Innen ered alapvető bizonytalansága és életidegensége. Folyvást értelmi fogódzókat keres, magyarázza, értelmezi magát: pszichologizál, ezoterizál, filozofál. Ezzel igyekszik betölteni a belső űrt, hogy ne érezze, a semmiben lebeg, elszakítva a középpontjától, a lényegétől. 

S mert nincs útja saját magához, gyakorta tesz fel ehhez hasonló kérdéseket: "mi az életfeladatom?", "mit kell ebből megértenem?" "mire tanít ez?", "mikor jön végre el az igazi?". Ezek a kérdések azt sugallják, a Kimenekülő az életét egy törékeny sajkának érzi, melyet a Sors hatalmas, közönyös hullámai sodornak valamilyen meghatározhatatlan végzet felé. Nincs tudása, élménye arról, hogy a Sors forrása az Én középpontjából ered, vagyis hogy életünk egyedüli értői és kormányosai mi magunk vagyunk. 

Visszatalálni az Én középpontjába leginkább tőmondatok segítségével lehet. Ugyanis ami lényeges énközlés, az mindig elmondható egyetlen, bővítmények nélküli, egyszerű mondatban. A lélek pedig egyedül csak ezt a nyelvet érti.